Az alkoholizmus megértése orvosi szempontból, és Carl Jung írásai alapján

Az alkoholizmus diagnosztizálására irányuló orvosi és pszichológiai kísérletek

Az „alkoholista” szó használatának nincs orvosi meghatározása. Minden valószínűség szerint egy svéd orvos, Magnus Huss az Alcoholismus Chronicus [Krónikus alkoholizmus] című könyvében használta először az „alkoholizmus” szót (Blocker, 2003, 61. oldal.).

Van egy bölcs mondás, amely szerint,  ha az alkoholproblémával küzdő páciens nem iszik annyit, mint az orvosa, akkor az nem alkoholista. Amikor az alkoholista kényszerhelyzetben van, konzultálhat a család orvosával, de általában ügyel arra, hogy józan legyen, és a lehető legjobban viselkedjen. A páciens ilyenkor többnyire a valósnál kevesebbet ad meg az alkoholfogyasztásának a mennyiségéről. Az orvosa javasolhatja, hogy „csökkentse a fogyasztást”, és alacsony dózisú nyugtatókat írhat fel, hogy megbirkózzon a munkahelyi stresszel, a családi kapcsolatokkal stb. Ez a kezelés ugyan rövid távon enyhülést hozhat az alkoholistának, de hosszú távon általában katasztrofális következményekkel jár. Ez egyszerűen csak elhalasztja a számadás napját, veszélybe sodorja az alkoholista életét, és azt jelenti, hogy a „mélypontnak” esetleg még mélyebbnek kell lennie. Valószínűleg a legmegbízhatóbb személy az alkoholizmus diagnosztizálásában a helyi „pletykás”.

Az orvosi és pszichológiai szakma hiába próbálta meghatározni az alkoholizmust. 1990-ben a Nemzeti Alkoholizmus Tanács és az Amerikai Addiktológiai Társaság közös, huszonhárom tagú bizottsága együttesen fogalmazta meg az alkoholizmus meghatározásába. A bizottság célja az volt, hogy olyan definíciót hozzon létre, amely tudományosan megalapozott, klinikailag hasznos és a hétköznapi emberek számára is érthető. Két év elteltével a bizottság úgy döntött, hogy az alkoholizmust a következőképpen határozza meg:

Főbb szempontjai szerint, krónikus, genetikai, pszichoszociális és környezeti tényezők által befolyásolt betegség, amelynek kialakulását és megnyilvánulásait olyan tényezők határozzák meg, mint ami gyakran progresszív és halálos kimenetelű. Jellemzői az alkoholfogyasztás feletti kontroll folyamatos vagy időszakos elvesztése, az alkohol iránti megszállottság, a káros következmények ellenére történő alkoholfogyasztás, valamint a gondolkodás torzulásai, legfőképpen a tagadás. (Morse & Flavin, 1992, 1012. oldal.)

2013-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság kiadta a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (DSM-5) ötödik kiadását. A kézikönyv részletes listát tartalmaz a mentális zavarok tüneteiről. A DSM jelenlegi verziója úgy döntött, hogy eltekint a DSM-IV-ben szereplő, az alkoholhasználat és az alkoholfüggőség közötti korábbi megkülönböztetéstől. Ennek oka az volt, hogy az alkohollal való visszaélés és az alkoholfüggőség közötti különbségtétel zavart okozott a finom megkülönböztetések miatt. Ehelyett a jelenlegi DSM-5 mostantól az alkoholfogyasztással összefüggő rendellenesség kifejezést használja.

A DSM-5 (490–491. oldal.) tizenegy kritériumot sorol fel az alkoholfüggőség diagnosztizálásához, ezek a következők:

1. A tervezettnél nagyobb mennyiségű,  vagy hosszabb ideig tartó alkoholfogyasztás.
2. Sikertelen kísérletek az alkoholfogyasztás csökkentésére, vagy abbahagyására.
3. Sok időt töltenek ivással, vagy az abból való felépüléssel.
4. Az ivás iránti erős vágy.
5. Az ismétlődő ivás miatt a legfontosabb kötelezettségek elmulasztása.
6. Az ivás folytatása a jogi, társadalmi és családi következmények ellenére.
7. Az ivás elsőbbséget élvez a fontos társadalmi, szakmai vagy szabadidős tevékenységekkel szemben.
8. Az ivás folytatása  egészségügyi figyelmeztetések ellenére is.
9. Az ivás folytatása annak ellenére, hogy súlyosbítja a fizikai és a pszichés problémákat.

10.  Többet kell inni ahhoz, hogy ugyanazt a hatást érjük el, mint korábban (tolerancia).

11.  Elvonási tünetek jelentkezése, valamint olyan szerek, mint  például a nyugtatók szedése a tünetek enyhítése vagy elkerülése érdekében (Amerikai Pszichiátriai Társaság, DSMS, 2013, 490-491. oldal).

Valószínűleg a legpraktikusabb diagnosztikai szűrőeszköz annak megállapításához, hogy valaki alkoholista-e, a CAGE-kérdőív. Ez a rövid kérdőív széles körben használt értékelő eszköz az alkoholizmusra való hajlam szűrésére. A rövidítés segítségével bármely tanácsadó, orvos, pszichológus vagy pszichiáter könnyen megjegyezheti a négy egyszerű kérdést anélkül, hogy hosszú kérdőívhez kellene folyamodnia.

Ez a négy kérdés a következő:

1. Próbálta már valaha csökkenteni az alkoholfogyasztását?
2. Zavar, ha mások bírálják az alkoholfogyasztását?
3. Érezett már valaha bűntudatot az alkoholfogyasztása miatt?
4. Volt már olyan, hogy reggel az első dolga az volt, hogy ivott egy italt (hogy felébredjen), hogy megnyugtassa az idegeidet, vagy hogy megszabaduljon a másnaposságtól?

Két „igen” válasz arra utal, hogy az alkoholizmus lehetőségét tovább kell vizsgálni. Tapasztalatom szerint az emberek ritkán válaszolnak igennel arra, hogy reggel az első dolguk az ivás. Ugyanakkor macsós módon beismerik, hogy „másnaposság ellen isznak”. Esetleg felvehetnénk még egy kérdést: Volt már valaha emlékezetkiesése? Ha erre a kérdésre igennel válaszolnak, az arra utal, hogy veszélyes és káros mennyiségű alkoholt fogyasztanak.

Az alkoholizmus megértése C. G. Jung esettanulmányai alapján: egy alkoholista ember

Jung tizennégy éves korában ismerkedett meg személyesen a tólzott alkoholfogyasztás hatásaival és következményeivel. A család orvosa azt tanácsolta szüleinek, hogy küldjék el nyaralni „gyógyulás céljából”. Jung nem árulja el miből kellene meggyógyulnia. A nyaralás során Jung ellátogatott egy szeszfőzdébe, hogy „megkóstolja az árut”. Jung úgy jellemzi, mint egy mámorító élmény:

A különféle kis poharakat olyan inspirálóaknak találtam, mert egy új és váratlan tudatállapotba repültem. Már nem volt sem belső, sem külső, nem volt többé „én” és „mások”; nem volt többé az 1-es és a 2-es szám, az óvatosság és a félénkség eltűnt, a föld és az ég, az univerzum és minden, ami benne kúszik, repül, forog, emelkedik vagy zuhan, mind eggyé vált. Szégyenletesen, dicsőségesen, diadalmasan részeg voltam. Olyan volt, mintha elmerültem volna a boldog ábrándok tengerében, de a hullámok tomboló zúgása miatt a szememmel, kezemmel és lábammal minden szilárd tárgyba kapaszkodnom kellett, hogy megőrizzem az egyensúlyomat az imbolygó utcákon, a ringatózó házak és fák között. „Csodálatos”, gondoltam, „csak sajnos egy kicsit túl sok.” Az élmény meglehetősen szánalmasan ért véget, de ennek ellenére felfedezés maradt, a szépség és az értelem előérzete, amelyet csupán a saját ostobaságommal rontottam el. (Emlékek, álmok, gondolatok, 96. oldal.)

Jung ugyan nem fejtette ki a „szánalmas véget”, de története sok alkoholista számára ismerősnek tűnik majd, akik emlékeznek arra az első alkalomra, amikor túlzott mértékben fogyasztottak alkoholt. Jung egyetemi hallgatóként italozó hírében állt, és „a hordó” becenevet kapta. A „régi iskolatársai és ivócimborái körében a Zofingia1 diákkör nagyon vidám tagjaként volt ismert”, bár „ritkán volt részeg, de amikor az volt, hangoskodott” (Jaffe, 1970, 22–23. oldal.).

Miután 1900-ban megszerezte orvosi diplomáját, Jung a Zürichi Egyetem pszichiátriai részlegén kezdett el dolgozni, amelyet a köznyelv „Burghölzli”-nek hívott. A kórház igazgatója Eugene Bleuler volt.  Páciensei között volt néhány  krónikus alkoholista is. Az elődje, Auguste Henri Forel, megpróbálta az alkoholista betegeket a szociális ivási módszerrel kezelni, és ennek megfelelően az ebédhez és a vacsorához bort szolgált fel nekik. Erre manapság úgy hivatkoznak, mint a „mértékletes alkoholfogyasztás”.  Megállapította, hogy ez katasztrofális kudarcnak bizonyult, majd egy helyi, absztinens cipész tanácsára minden beteg és alkalmazott számára bevezette az absztinenciát. Utódja, Bleuler folytatta ezt a politikát, és ragaszkodott ahhoz, hogy az összes alkalmazott – példát mutatva a betegeknek – tartózkodjon az alkoholfogyasztástól (Brewer, 4–5. oldal.).  Jung elkötelezett volt a munkája iránt, és amíg ott dolgozott, betartotta ezt a szabályt. Freud kritikus volt Forellel szemben, és 1908-ban azzal gúnyolta Jungot, hogy az alkohol mellőzése Forel eredeti, az alkoholt tiltó rendelkezésének köszönhető, majd hozzátette: „A legutóbbi túlkapási hullámról nem fogok sokat beszélni. Forel támadásai elsősorban rád irányulnak” (Freud/Jung levelek, 1979, 126. oldal.). Freudnak címzett, hízelgő hangvételű válaszában Jung Forelt „szőr csuhás, sáskás Jánosnak” nevezte, és újra elkezdett alkoholt fogyasztani (Uo.176. oldal.). Ötven évvel később Jungot kérdezték Forel alkoholmentességi politikájáról tett megjegyzéseiről. Freudnak szóló korábbi észrevételeit úgy fogalmazta meg mint:

a fiatalkorom napjait jellemző hihetetlen ostobaság kitörölhetetlen emléke. Hosszú időbe telt, mire a fellegekből visszatértem a valóságba. (Brewer, 1987, 4-5. oldal)

Miután elolvastuk Jung beszámolóját saját éretlen részegségéről, valamint az alkoholista betegeinek lelkiállapotáról és viselkedéséről szóló éles szemű és feltűnően valósághű leírásait, talán a legjobb, ha magára Jungra hagyatkozunk, hogy tájékoztasson minket a sokféle tünetről és szokásról, amelyekre számítani lehet a teljes életű alkoholistáknál. Jung feljegyzései szerint négy év alatt, 1900 és 1904 között, 1,325 beteget vettek fel a Burghölzli-be. Figyelemre méltó, hogy közülük csupán húszat jelöltek meg „alkohol okozta” esetként (CW 3, 328. bekezdés).

Ezen adatok szerint Jung évente átlagosan öt alkoholista beteg kezelését végezte. Az adott példákból úgy tűnik, hogy az alkoholizmus – vagy ahogy ő időnként nevezte, a „degeneráltság” – diagnosztizálásához a betegeknek az alkoholizmus spektrumának legszélsőségesebb pontján kellett elhelyezkedniük. Valószínű, hogy számos olyan beteget is kezelt, akik általános alkoholfüggőségben szenvedtek, de más pszichológiai tüneteket is mutattak.

Jung szakmai tevékenysége során érdeklődést tanúsított az alkoholizmus iránt, és jegyzeteket gyűjtött az alkohollal kapcsolatos „degenerációval” kapcsolatos esetekről. Az páciensei alkoholizmusáról szóló adatok jól illusztrálják, hogy az alkoholizmus milyen gyakori betegség volt az akkori, és vitathatatlanul ma is a pszichiátriai kórházakban. Jung az alkoholproblémákkal küzdő páciensekkel végzett munkája során kidolgozott egy konkrét tünetlistát az alkoholfüggőséggel kapcsolatban. Érdekes módon ő nem mindig tekintette az alkoholproblémát elsődleges betegségnek, míg manapság a mentális betegségek tekintetében az alkoholizmust elsődleges betegségként diagnosztizálják, ami azt jelenti, hogy a legtöbb egyéb pszichológiai tünet másodlagos szerepet játszik az alkoholizmushoz képest. Ha az alkoholizmus egy kettős diagnózis részét képezi, akkor célszerű, hogy a beteg hagyja abba az ivást, így a másodlagos betegséget az alkohol hatásától függetlenül lehet diagnosztizálni.

Jung éleslátóan írt az alkoholizmus következményeiről, amelyek „az ego túlzott hangsúlyozása, különböző tünetek, mint például az ingerlékenység, depresszió, stabil rendellenességek súlyosbodása, hisztérikus személyiségjegyek időszakos megjelenése, amely a degeneráció szinte minden esetében megfigyelhető” (CW 1, 19. bekezdés). Az általa felvázolt alkoholizmus következményei nem változtak, és értékes kiegészítést jelenthetnek a mai alkoholizmussal összefüggő viselkedési és érzelmi tünetek listájához. Jung megértette az alkoholizmusban – sőt, valójában minden függőségben – megnyilvánuló megszállott kényszerességet:

A megszállottság az emberi élet legnagyobb rejtélye. Az öntudatunk és az indítékaink megakadályozása egy bennünk rejlő, könnyen lángra lobbanó erő által, amely néhol emésztő tűzként, néhol pedig életadó melegségként jelenik meg. (CW 14, 1517. bekezdés)

Az első példában Jung egy huszonhat éves férfi esetét mutatja be, aki mint „üzletember” és krónikus alkoholista (CW 1, 193. bekezdés).

A szemléletes leírása a fiatalember érzelmeinek és cselekedeteinek klasszikus esettanulmánynak számít. Az Al-Anon tagjai számára is érdekes lehet, mivel bemutatja azokat a tüneteket és viselkedési sajátosságokat, amelyekkel az aktív alkoholistákkal együtt élő emberek szembesülnek. A fiatalember 1901-ben önként került be a Burghölzli intézetbe. Feljegyezték, hogy felvételekor „kissé ittas, eufórikus, nagyon beszédes, gondolatai szárnyalnak” (CW 1, 194. bekezdés).

Sok alkoholproblémával küzdő ember mielőtt belép a rehabilitációra, még egyszer utoljára iszik. Például 1934. december 11-én Bill Wilson emlékei szerint sikerült „hitelre” szereznie négy üveg sört a helyi élelmiszerboltból. Ezek közül hármat megivott az úton a Towns Kórházba, ahol az utolsó elvonókezelésére került sor: „Az utolsó üveget a nyakánál fogva tartottam, és úgy sétáltam be a Townsba, ahol Dr. Silkworthel a hallba találkoztam” (Anon, 2005, 62. oldal.). Jung egyik páciense mesélte, hogy amikor nem ivott, annyira ideges lett az anyjára és a nővérére, hogy

Nehéz volt uralkodnia magán, hogy ne verje az asztalt mindkét öklével.  Nem tudott semmilyen munkára koncentrálni, folyamatosan gyötörte, egy „szörnyű belső nyugtalanság”, egy „végtelenül nyugtalan vágy, hogy elmeneküljön és megváltoztassa a körülményeit”, ami minden hasznos tevékenységben megakadályozta. (CW 1, 193. bekezdés)

Jung szerint a fiatalembernél kimutatott betegség „bizonyára nem egyszerű alkoholizmus volt, mivel a pszichés rendellenesség az absztinencia ideje alatt is fennmaradt” (CW 1, 195. bekezdés).

Jung valószínűleg nem tudta, hogy körülbelül hat hétbe telik, mire az alkohol kiürül a szervezetből. Az elvonási tünetek továbbra is előfordulnak, amit Terry Gorski a visszaesés-megelőzés szakértője akut elvonási időszaknak nevez. Gorski állítása szerint ebben a hat hétben különböző tünetek továbbra is előfodulhatnak, mint például álmatlanság, remegés és zavartság (Gorski, 1989, 34–35. oldal.). Az elvonásban lévő alkoholisták valójában a „saját akaraterő, és szigorú önkontroll” néven ismert lelki gyötrelmet élik át, vagyis a „száraz részegség” állapotban vannak. Habár nem isznak, valójában számos olyan jellemhibát mutatnak, amelyeket általában a részegséghez vagy a súlyos másnapossághoz társítanak, mint például a dühöt és a zaklatottságot.

Jung mindemelett „mániásnak” és „pszichopatikusnak” jellemezte a fiatal férfi tüneteit. Sok alkoholista depresszióban szenved, és az alkohol valóban egyfajta öngyógyítás lehet. Ez egyenes következménye annak, hogy az alkohol egy depresszáns, amely végül a depresszió nyilvánvaló tüneteihez vezet. Lehetséges, hogy Jung páciensénél az alkoholizmus és a bipoláris depresszió kettős diagnózisa állt fenn, és az alkoholizmusa álcázta a depresszióját.

Jung így folytatja beszámolóját erről a férfiról:

Egyik élvezetet a másik után hajszolta, és jelentős mennyiségű alkoholt fogyasztott. Rokonai végül úgy döntöttek, hogy engednek kívánságának, és esélyt adnak neki, hogy külföldre menjen, ahol állást kapott a cég egyik képviseletében. De a dolgok ott sem alakultak jól. (CW 1, 193. bekezdés)

Az alkoholfüggőségben ezt „földrajzi menekülésnek” nevezik. Ez általában az alkoholistától egy sikertelen kísérlete annak, hogy embereket, helyeket, dolgokat hibáztatva magyarázza meg az alkoholizmusát, és új emberekkel, új környezetben próbáljon új életet kezdeni. Ez egy hiábavaló gyakorlat. Van egy A.A. mondás: „Akárhová is mész, oda is magadat viszed”. Ez azt jelenti, hogy míg a környezet változik, az ember ugyanaz marad. Nem meglepő, hogy ennek a fiatalembernek a környezetváltozás csak rövid ideig hozott javulást.

Jung arról számolt be, hogy az új cégnél nem alakultak jól a dolgok, mert ez a férfi a nagybátyja tekintélyét, aki egyben a felettese is volt, semmibe vette, minden elképzelhető módon bosszantotta, sértegette, és teljesen züllött életet élt, mindenféle túlzásba bocsátkozva. Egy ujját sem mozdította a munkában, és néhány hónap múlva súlyos alkoholistaként haza kellett küldeni. (CW 1, 193. bekezdés)

Ezután „alkoholisták számára fenntartott intézetbe került, de alig fordított figyelmet az absztinencia szabályaira, és amikor csak lehetett, a szabadidejét alkoholos és szexuális kicsapongásokra használta fel” (Uo.).

A szaktudás semmibevétele, vagy ahogy szaknyelven mondják „ellenszegülés”, az aktív alkoholisták körében gyakori tulajdonság. Az aktív alkoholistáknak jellemző tulajdonsága a dac. Ez összefüggésben állhat a felfújt egóval, és az alkohollal táplált nárcisztikus jogosultságérzettel. Ha egy alkoholista nem hajlandó önként abbahagyni az ivást, akkor kevés esély van a sikerre. Prochaska, Norcross és DiClemente írtak a függőségben szenvedő személyekre vonatkozó „változás kereke” koncepciójukról, amely egyszerűen azt jelenti, hogy az illetőnek készen kell állnia a változásra (Prochaska, Norcross és DiClemente, 1994). A változás folyamatában szerepel az a szakasz amikor a még nem ismeri fel annak a szükségességét, és amikor már megfontolja azt. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a megfontolás előtti szakaszban az illető még csak nem is fontolgatja az ivás abbahagyását. Az alkoholistának legalább a megfontolási szakaszban kell lennie ahhoz, hogy sikeresen felhagyjon az ivással.

Jung ezt írta erről a fiatalemberről, „Alkoholizmusát illetően éleslátást tanúsított, de a gyógyulását illetően igen felszínes optimizmust. Meg volt győződve az absztinencia szükségességéről, de túlbecsülte az ellenállóerejét és az akaraterejét.” (CW 1, 194. bekezdés). Ez találó leírása annak az alkoholistának, aki „az előző este utáni reggelen” megesküszik, hogy felhagy az alkohollal, csakhogy még aznap este újra ugyanazt a régi ivási mintát követi. Azok az alkoholisták, akik ilyen viselkedést tanúsítanak, azért tudnak másokat meggyőzni, mert maguk is őszintén hiszik, hogy „holnap” abbahagyják az ivást. Nem meglepő, hogy az alkoholisták házastársai és partnerei elhatárolódnak ettől az őrülettől. Gyakran előfordul, hogy az alkoholproblémával küzdő személy kognitív értelemben jól tudja, hogy az ivás iránti kényszere mennyire logikátlan; a neurobiológia azonban azt mutatja, hogy az ivásra irányuló impulzus a primitív, vagy más néven hüllőagyból eredhet. Ha az alkohol megvonásra kerül, a hüllőagy remegés és izgatottság formájában zavart jeleket küld a szervezetnek, mintha arra figyelmeztetné, hogy meg fog halni, ha nem éleszti fel újra alkohollal, innen ered az ivási vágy ereje, ésszerűtlensége és kezelhetetlensége.

A fiatalember esettörténetének folytatásaként Jung a következőket írta:

A kórházi tartózkodása alatt rajzórákat vett, és úgy tűnik, lovasórákat is, de néhány foglalkozás után felhagyott mindkettővel. Rájött, hogy felületessége rendellenes, és ezt készségesen el is ismerte, sőt, büszke volt erre a sajátosságára: „Látod, én vagyok a legműveltebb és legolvasottabb felületes ember” – mondta egyszer nekem… Szívesen mesélt ivászatairól és egyéb túlzásairól, pedig azokban semmi dicséretre méltó nem volt. (CW 1, 194. bekezdés)

A klinikai szaknyelvben, ha az alkoholizmust mint elsődleges betegséget nem diagnosztizálják, az alkoholizmus tüneteit könnyen összetéveszthetjük számos más érzelmi problémával. Ebben az esetben túlzott egóról van szó, amely bipoláris jellegű, grandiózus viselkedéssel, nárcizmusmal, ellenséges daccal és puer aeternus (éretlenséggel) párosul. Olyan védekező mechanizmusokat használ, amelyek segítik az ego távol tartását a valódi Éntől; például a humort védekező mechanizmusként alkalmazza, hogy elkerülje a valódi érzéseivel, köztük a fájdalommal, való kapcsolatot. Jung szerint, ebben megmutatkoznak a vad, dionüszoszi élet iránti vágy elemei is, amelyek a konvenciók megvetésével ötvöződnek.

       Jung a továbbiakban így írt erről:

Korábbi életével kapcsolatban teljesen hiányzott belőle a szégyenérzet; nagy önelégültséggel mesélt arról, hogyan betegítette meg nagybátyját, és a legcsekélyebb hálát sem érezte iránta, pedig mindent megtett, hogy visszaterelje őt a helyes útra. (CW 1, 194. bekezdés)

A szégyen általában része az alkoholista élettörténetének. Általában az alkoholisták inkább „lekicsinylik” az általuk okozott kellemetlenségeket, mintsem hogy elismerjék a családtagjaiknak okozott fájdalmat. Ebby Thacher, Bill Wilson szponzora, a következő történettel szórakoztatta a hallgatóságot egy autóbalesetről, amelyben ő is részes volt:

Miután részegen belehajtott egy házba, lerombolva az egyik tartófalat, és csak a konyhában állt meg. Állítólag, amikor kiszállt az autóból, és a sarokban összebújó, megrémült háziasszonyra nézett, megkérdezte tőle: „Kaphatnék egy csésze kávét?” (The Winner’s Circle, 2012. július)

Éppen ezek a kiszínezett bravúrokról szóló történetek tartják életben egyes ivókat, és táplálják a dionüszoszi mulatságról szóló grandiózus téveszméiket. Ebby autóbalesetének valós következménye azonban azt eredményezte, hogy bíró elé kellett állnia, aki elrendelte, hogy elmegyógyintézetbe helyezzék. Komolyra fordítva a szót: nem minden jó pofa történetmesélő éli túl az autóbalesetet vagy az ivászatot: Dylan Thomas a harminckilenc éves walesi költő, a Greenwich Village-i White Horse Tavernben azzal dicsekedett: „Tizennyolc whiskyt ittam egymás után. Azt hiszem, ez rekord” (Gately, 2008, 415. o.). Később kómába esett, amelyből soha nem épült fel.

Az alkoholizmus megértése C. G. Jung esettanulmányai alapján: a nők alkoholizmusa

Jung részletes háttérinformációkat közölt egy másik páciensről, egy nőről, akit 1896-ban vettek fel először kórházba alkoholizmus miatt. A nő a harmincas évei végén járt, amikor először került kórházba. Ez körülbelül annak az átlagos életkornak tűnik, amikor a női alkoholisták elkezdenek „a mélypontra” jutni, férfiak esetében ez általában negyven év körüli életkorban történik. Az alkoholista nők kettős kockázatnak vannak kitéve, egyrészt fizikailag érzékenyebbek az alkohol hatására, másrészt a társadalom velük szemben kevésbé toleráns, mint velem szemben (Bauer, 1982, 19. oldal.). Jung által az alábbiakban felvázolt esettanulmány egy jól ismert önpusztítási történet, amely különösen azoknál a nőknél fordul elő, akik gyermekkorukban és/vagy serdülőkorukban traumatikus bántalmazásnak voltak kitéve.

Apja ügyvéd és alkoholista volt, aki májzsugorban halt meg. Jung szerint édesanyja „valamilyen mentális betegségben, feltehetően elmebetegségből eredő bénulásban” halt meg (CW 1, 197. bekezdés).

Az alkoholizmus genetikailag öröklődhet, különösen az apai vonalom keresztül, és ebben az esetben az anya betegsége közponosíthatta a lánya alkoholproblémáját, ami párhuzamos betegséget vagy kettős diagnózist eredményezett. Ennek a diagnózisnak az alapja azonban egy trauma volt. Jung így írt erről, „Az első pszichopatikus tünetek ennél az örökletes gondokkal küzdő páciensnél 18 éves korától kezdve jelentkeztek, szexuális traumákból eredő pszichés állapot formájában” (CW 1, 204. bekezdés). A traumát apja egyik alkalmazottja okozta, aki tizennyolc éves korában kétszer is megpróbálta megerőszakolni. Az apja házasságon kívüli viszonyt folytatott, és a tettes zsarolta a lányt, hogy ne tegyen feljelentést a bántalmazások miatt, azzal fenyegetve, hogy „megsemmisítő hatású titkokat fog nyilvánosságra hozni apja viszonyairól”. Évekig szenvedett a támadások emlékétől és attól a folyamatos szexuális zaklatástól, amelyet ez a férfi okozott neki. Fokozatosan jelentkeztek nála a „hisztérikus görcsrohamok, megmagyarázhatatlan hangulatváltozások, főként depressziós állapotok, amelyekhez kétségbeesési rohamok társultak, és ezek elnyomására kezdett el borozni. Rokonai szerint jó természetű és szelíd szívű volt, de rendkívül gyenge akaratú. Huszonkét évesen ment férjhez, de „a házasság nem volt boldog”. Úgy érezte, hogy férje félreérti, és soha nem tudott hozzászokni a társasági illemtanhoz. Az otthonukban rendezett partikon titokban elosont, és az udvaron táncolt a cselédekkel. Férje „meghitt viszonyba keveredett a házvezetőnővel, és ez elég volt ahhoz, hogy az amúgy is izgatott állapotát még súlyosabbá tegye, ezért intézménybe kellett küldeni.” (CW 1, 197. bekezdés).

Ebben az esetben Jung pszichoanalitikus kiváltó és súlyosbító okokat keres. Ennek során abból indulnak ki, hogy ha ezeket a komplex traumákat feldolgozza, akkor az alkoholizmus is visszaszorulna. A valóság azonban az, ha az alkoholizmus egyszer már elragadta, akkor átlépett egy határvonalat, és semmilyen mértékű analitikus betekintés sem enyhíti az állapotot. Ugyanúgy, ahogy egy törött láb oka lehet egy sötétben történt esés, a jövőbeni világítás nem fogja meggyógyítani a már törött lábat.

Jung még több háttérinformációt közöl erről a fiatal nőről. 1896-ban, egy egynapos kirándulás során váratlanul eljegyezte magát egy másik pácienssel, akit szintén alkoholizmus miatt kezeltek (CW 1, 199. bekezdés). Jung szerint „bűnben” élt a vőlegényével. Vőlegénye azonban visszaesett, és „rábeszélte, hogy ő is igyon” (uo.).

Általában az alkoholistáknak van annyi józan eszük, hogy nem alkoholistákkal házasodjanak össze, mivel szükségük van valakire, aki gondoskodik róluk. A férfi alkoholistákról köztudott, hogy gondoskodó, társfüggő feleségeket választanak maguknak, és a nővérek a kedvenc „célpontjaik” közé tartoznak. Ha a házasságban mindkét partner alkoholista, akkor a előrejelzés nem túl jó, mivel előfordulhat, hogy saját elviselhetetlen alkoholista viselkedésüket és érzelmeiket egymásra vetítik.

Jung így folytatja, később ez a nő

megpróbált megélhetést találni az élelmiszerkereskedelemben, kevés sikerrel. Ismét a túlzott alkoholfogyasztásba menekült, naponta berúgott, rossz hírű kocsmákba járt, és egy őrült rohamában letépte magáról a ruháit, úgyhogy csak az alsószoknyájában állt ott. Gyakran bukkant fel a kocsmában, csupán alsószoknyában és esőkabátban. (Uo.)

Visszatért az elmegyógyintézetbe

Felvételekor hisztérikus rohamot kapott, amelynek tünetei a delirium tremens-re utaltak…. Később érzékeny lett, mások előtt fitogtatta felsőbbrendű társadalmi helyzetét, időnként erotikus viselkedést tanúsított, és megpróbált flörtölni egy férfi beteggel, akinek érzékeny dalokat énekelt. (Uo.)

A kórházi tartózkodása alatt megtanult írógépelni, és segédkezett az anatómiai laboratóriumban, ahol 96%-os laboratóriumi alkoholt ivott.

1900. október 11-én kiengedték a kórházból, majd házvezetőnőként helyezkedett el. „Rendkívül jól végezte munkáját, állandó jókedvével és társaságkedvelő természetével nagy elismerést vívott ki magának” (Uo.). 1901. július elején influenzás lett, és „munkáltatója, megfontolatlanul, borból készült erősítőt (!) adott neki, majd egy héten át minden nap küldött neki egy üveg bort, és 1901. július 7-én ismét bevitték a Burghölzli kórházba, ahol delirium tremenst kapott, miután nemsokkal előtte metil-alkoholt és kölnit ivott”. (CW 1, 203. bekezdés).

Jung a továbbiakban így vázolja fel a viselkedését.

Egy asszisztens orvos szobájában tartott zenei próbán „rendkívül vidám, nagyon beszédes, erotikus és provokatív”. Ebben az időszakban szexuálisan nagyon izgatott volt, de néha depressziós is… Nagyon érzékeny, a bírálatra mély depresszióval reagált; minden érzelmi reakciója rendkívül labilis és szélsőséges. Nem volt tisztában a labilitásával, jelentősen túlbecsülte önmagát és ellenállóképességét, felfújt önértékeléssel rendelkezett, és gyakran tett lenéző megjegyzéseket más emberekről. Úgy érezte, hogy „feladat áll előtte”, és „valami magasabb és jobb sorsra van rendeltetve”. (CW 1, 203. bekezdés)

Olyan, mintha ennek a fiatal nőnek az egója azt mondaná, hogy nem lesz elfogadható, ha beéri egy átlagos hétköznapi élethelyzettel, vagyis azzal, hogy „egy munkás a munkások között” és ezért lázad, megzavarva a nyugalmat. Régebbi időkben a „hisztérikus” viselkedése akár azt is eredményezhette volna, hogy boszorkányként elégetik! Ő volt az a páciens, akit ma vitathatatlanul „azonosított páciensnek” neveznek, és a célszerű megoldás egy „tisztességes család” számára az volt, ha elmegyógyintézetbe vagy egy ír típusú Magdalene mosodába küldték. Lehetséges, hogy a társadalom az alkoholista nőkkel szemben tanúsított viszonylagos intoleranciájának oka a férfi árnyékoldala, ami a nőkre épül, mely szerint a nőknek józannak és erkölcsösnek kell lenniük a párkapcsolataikban, valamint megbízhatóaknak a gyermekvállalásban és a nevelés terén.